(EN)

It is time for the last post of the 23^rd Students Without Boundaries program. When I think about the last twelve days, I feel something strange in my chest…I feel like it has been months that I met with 100 youngsters, coming from all over the Carpathian basin. They didn’t even know each other’s name a few days ago and they didn’t know that they would live together one of the greatest experience of their teenage years in these two weeks.

These people are already at home but their story haven’t finished yet. As the old wise men in the village say: if a story comes to an end, it is the start of something new, maybe of something even better. Even though the 23^rd Students Without Boundaries program is officially finished, the participants are now keeping in touch through the internet and they are speaking about the miracle that they have recently experienced in the program. For example, there is now the new facebook group of the Zrínyi team, where the members keep sharing their feelings and thoughts about the last two weeks in the form of videos and posts. In the following you can read the post of Katona Veronika from Subcarpathia.

“It was an incredible dream. An incredibly wonderful dream. Maybe if I wrote it down, it would become a reality…so I will try.

I dreamt that I am going for a long journey. I was afraid because I didn’t know anybody but I got on the road. I was driven by my curiosity and I knew I had to do it. Then I felt uncertain…but this uncertainty was also gone when I met with my leaders on the road.

Then it began…it was the bus…yes, it was the bus where I started to get to know that 50 persons that were defining my adventure and on one point they were defining also me. These 50 persons, who are one by one precious, special and wonderful personalities, with them I departed on my adventure, crossing the whole country, learning about history and culture and developing a new point of view to the world. The days were passing by and I met them all, we were dancing and singing together, we created together, we discovered cities together, we got tired together and we got energy from each other to continue. I learnt so much from them! Oh, I learnt so much!

First of all, I learnt that I shouldn’t have any prejudice…because not everything is gold that shines, and not every gold is shining…these people were not even gold, they were diamonds…and if some light fell on them, they were shining bright. Then I learnt to be open; to live the good moments; to be nice; to smile always because the life is beautiful; that being precise is a virtue. But the most important thing is to be myself…and to love myself because I am not alone in this world. This was always very difficult to me…and a bit it still is…but I started a road, my road…a road towards accepting…and I don’t know how to say thank you for them, because they were holding my hands at the first steps.

The feeling that was always there during this adventure is the most similar to completeness. Maybe I have never felt to complete but what the dreams capable of?

And when the dream was coming to its end I was a bit scared, I didn’t want it to be over and I was denying even the thought of it. Of course, sometimes it came to my mind, but I was not able to understand that it could be over. I have only realized it when the people from dream were leaving one by one through the door and seeing it made me scared…luckily, it was just a moment…because in the next second I felt that I shouldn’t be afraid, I knew that they will come back and I am not seeing them for the last time now. I was sure that they became my family, yes, they are a bit far away but for this reason our ties are even stronger.

Thank you for everything! And I want you to know that I love you all! Let’s prove that we are a strong community that is able to stay together. Let’s go Zrínyi! ♥”

I think that when a person is writing, creating, or doing anything else from its heart, this gives credibility to ones’ deeds. The program gave this to Veronika and also to the other participants. I remembered the thought of one of my friend from the program: I am homesick, even though I am at home. Year by year strong ties are developing between the students from all over the Carpathian basin. And although the program is finished, great friendships were born that connect our lives and that involves a lot of opportunities for the future.

Finally, I would like to say thank you to all the people who worked on this blog, to all the writers, maintainers and translators. And also to you, dear reader, that you were respecting us with your kind attention and like this you lived together with us the program. Even though the blog is over for this year, you have to know that something new has begun… 

With love and respect,
Köllő Magor Örs

(HU)

Elérkezett az idei év utolsó bejegyzésének ideje, hiszen néhány nappal ezelőtt lezáródott a XXIII. Rákóczi Magyarságismereti Mozgótábor. Ha visszagondolok az elmúlt tizenkét napra felvillan a mellkasomban egy szorító, leírhatatlan érzés... úgy érzem mintha hónapokkal ezelőtt találkoztam volna száz elragadó, külhoni fiatallal, akik akkor még egymás nevét sem tudták és nem is sejtették, hogy fiatalságuk egyik legvarázslatosabb élményét fogják átélni az elkövetkezendő két hétben.

Ugyan a résztvevők már egytől-egyig hazatértek, a táborban elkezdődött mese nem ér véget, sőt. A bölcs öregek úgy tartják falvainkban, hogyha egy történet befejeződik, a helyébe elkezdődik egy új, talán valami még magasztosabb...  ha véget is ért hivatalosan a XXIII. Mozgótábor, a táborozó fiatalok felvették egymással a  kapcsolatot a világhálón, beszélgetnek és szájról-szájra adják tovább azt a csodát, amit ők saját maguk a szemükkel láttak s tapasztaltak. Ezáltal kialakulnak zártkörű internetes csoportok, mint az idei Zrínyi-s facebook csoport  is, ahol  a csapattagok hol írásban, hol videóban osztották meg hálával eltelve érzelmeiket, gondolataikat, összegezve az elmúlt két hetet. Egy ilyen, teljesen spontán bejegyzés született meg a napokban, amelyet egy kárpátaljai lány, Katona Veronika írt.

„Hihetetlen álmom volt.Hihetetlenül csodálatos álmom.Talán ha leírnám...akkor valósággá válhatna...egy próbát bizonyosan megér.

Azt álmodtam,hogy egy nagy utazásra indulok.Szorongtam, mert közelebbről senkit nem ismerve kellett nekivágnom,de elindultam,mert hajtott a kíváncsiság és már az elején éreztem,hogy mindegy hogy hogyan,milyen körülmények között,de mennem kell.Aztán elbizonytalanodtam...de ez a bizonytalanság is elillant már az első állomáson, amikor is megismerhettem kalandos utam vezetőit.

Majd elkezdődött...a busz...a busszal kezdődött minden..ott kezdtem el megismerni azt az 50 embert.. akik meghatározták a kalandomat és így, az álomból felébredve, rájöttem arra, hogy engem is megváltoztattak egy ponton. Ezekkel a hihetetlenül értékes, különleges, csodálatos és kedves emberekkel vágtam neki az egy egész országon átívelő, történelmileg, kulturálisan fontos színhelyeket felfedező és egy egész világszemléletet megváltoztató kalandomnak. Teltek a napok és egyre jobban megismertem őket, együtt énekeltünk, együtt táncoltunk, együtt alkottunk, együtt jártunk be városokat, együtt fáradtunk el és egymásból merítettünk energiát a folytatáshoz. Rengeteget tanultam tőlük. Oh!-annyi mindent.

Elsősorban azt, hogy ne legyenek előítéleteim... mert nem minden arany, ami fénylik... és nem minden fénylik, ami arany ... hát ezek az emberek nem is aranyak, hanem gyémántok voltak... és ha a fény rájuk esett, szemet vakítóan és gyönyörködtetően csillogtak.. Aztán azt, hogy legyek nyitott.. a jó dolgokat meg kell élni; legyek kedves; mindig mosolyogjak, mert az élet szép; a pontosság nagy erény. De a legfontosabb talán mégis az, hogy merjek ÖNMAGAM  lenni... és, hogy SZERESSEM önmagam, mert nem vagyok egyedül a világban. Ez nekem mindig nagyon nehezemre esett... és még esik is... de elindultam egy úton, az utamon... az elfogadás felé... és ezt nem tudom eléggé megköszönni nekik, mert ők fogták a kezem az első lépéseknél.
Azt az érzést, ami végigkísérte ezt a kalandot leginkább a teljesség érzéséhez tudnám hasonlítani. Talán még soha nem éreztem igazán teljesnek magam, de mire nem képesek az álmok?!

Aztán az álmom végéhez közeledve megijedtem picit, nem akartam, hogy vége legyen és nem is vettem tudomást erről az eshetőségről. Persze néha eszembe jutott, de nem igazán tudtam felfogni, hogy ennek vége lehet. Csak akkor tudatosult bennem, mikor az álmom főszereplői egyesével.. sorra léptek ki a bejáraton és ezt látva, egy pillanatra, fojtogató érzés fogott el és tényleg megijedtem... még szerencse, hogy csak egy pillanatig tartott... mert aztán éreztem,hogy nem kell félnem, tudtam, hogy álmom főszereplői visszatérnek majd és hogy nem most látom őket utoljára. Bizonyossá váltam abban, hogy ők már, bár kissé távoli, de annál erősebb és összetartóbb családommá váltak.

Köszönök nektek mindent.. és azt akarom,hogy tudjátok, hogy NAGYON,DE NAGYON SZERETLEK TITEKET! Bizonyítsuk be, hogy vagyunk olyan erős közösség, amely képes megmaradni. Hajrá Zrínyi!♥ ” 

Azt hiszem, amikor bármely ember szívének legtisztább szeretetéből ír, alkot, cselekszik hitelességet nyer. Veronikának, ahogyan sok-sok más ifjúnak is ezt adta a tábor. Idevág egy táborozó társam gondolata:„honvágyam van, pedig itthon vagyok”, hiszen évről-évre erős kötelék alakul ki a táborozók között, Délvidék, Erdély, Kárpátalja és Felvidék fiataljai között. Ugyan a tábor véget ért, a sziklaszilárd barátságok életeket fontak össze a jövőt tekintve, rengeteg esélyt, lehetőséget hordozva magukkal.

Végül szeretnék köszönetet mondani azoknak az embereknek, akik nélkül a blog nem működött volna, így  fordítóinknak, azoknak akik a blog működéséért voltak felelősek, és nem utolsó sorban hálásak vagyunk Neked is kedves olvasó, hogy megtiszteltél figyelmeddel, és velünk együtt te is átélted a Tábor élményeit. Habár az idei blog most véget ér, tudnod kell, hogy valami újra elkezdődött...  

Tisztelettel és szeretettel:
Köllő Magor Örs